Limp bizkit biográfia

-  2004.08.30. 10:07

Azért az kissé túlzás, amit az együttes magáról állít a hivatalos honlapon, vagyis hogy előzmények nélküliek volnának a rockzene történetében. A rap és a metal fúziója már a nyolcvanas években megkezdődött, de a két műfaj igazán a Rage Against The Machine zenéjében talált egymásra. A kilencvenes évek közepén egyenes divattá vált őket koppintani. A fantáziátlan utánzók seregét persze nem lehet összehasonlítani a Limp Bizkittel, de azért az biztos, hogy az ő köpenyükből bújtak elő. Kicsit több hangsúly esik náluk a hip hopos oldalra, de az ugráltató ütemek, durva, fogós gitárrifek, valamint a rappelő és/vagy kiabáló, dühös ének elegyítése a RATM-t idézi. No, de mit számít ez, a lényeg a meggyőző lendület és erő, ami csak úgy árad a LB lemezeiről és koncertjeiből, és egyből leveszi a lábáról a hallgatót. Már ha éppen nem megy az idegeire - de ez utóbbi hatás is szándékos, hiszen a rock´n´roll egyik fő mozgatórugója mindig is a botránykeltés, a polgárpukkasztás volt. Ebben pedig igazán jók a fiúk, a mai piacon ezen a téren csak Marilyn Manson és Eminem múlja őket fölül... Talán ennek köszönhető, hogy sok, többé vagy kevésbé hasonló zenét játszó társuk közül ők érték el a legnagyobb sikert.

A Limp Bizkit 1994-ben alakult a floridai Jacksonville-ben, amit mi talán nem nagyon ismerünk, az amerikai zene történetébe azonban a Southern Rock elnevezésű irányzat egyik fellegváraként vonult be. Fred Durst frontember, botrányfelelős és énekes, valamint régi barátja, Sam Rivers basszusgitáros voltak az alapító atyák, majd hamarosan csatlakozott hozzájuk Rivers unokatestvére, a korábban dzsesszt játszó John Otto dobos és Wes Borland gitáros. A mai felállás magja ki is alakult.

A jó névről Durst egyik barátja gondoskodott, amikor is a következő, kissé szürreális kifejezésre ragadtatta magát: "olyan az agyam, mint egy puha keksz", vagyis limp biscuit. Már csak egy kicsit rondítani kellett a helyesíráson.

Az együttes karrierjének döntő fordulata Durst polgári foglalkozásának köszönhető: tetoválóművészként kereste kenyerét. Amikor a Korn Jacksonville-ben járt, a basszusgitáros Fieldy és a gitáros Head vele szépíttette ki magát, és annyira tetszett nekik a bőrükre került festmény, hogy jól össze is barátkoztak. Amikor a Korn legközelebb arra járt, Durst adott nekik egy demo-kazettát, amit ők továbbpasszoltak a producerüknek, az amerikai rockban meghatározó egyéniségnek számító Ross Robinsonnak. Neki pedig nagyon tetszett, amit ezen a bizonyos kazettán hallott, és ezzel a Limp Bizkit megnyerte élete legnagyobb lehetőségét. A szerencse megvolt, most a kemény munka következett.

Keresztül-kasul turnézták Amerikát, és lehengerlő energiájukkal megnyerték a közönséget. Hírük ekkor még főleg szájról-szájra terjedt, ennek köszönhették, hogy együtt koncertezhettek a Deftones-szal és a rap-metalhoz a rap felől közelítő House of Painnel. Ez utóbbi, akár legendásnak is nevezhető együttes hamarosan feloszlott (mostanában vetődött fel, hogy újra összeállnak), és az egyik tag, DJ Lethal átlépett a Limp Bizkitbe. Ő új színt hozott az együttes hangzásába, hiszen többet tesz, mint a legtöbb hasonló zenekar DJ-je, aki egy számban kétszer-háromszor meghúzogatja a lemezjátszót, közben pedig nem csinál semmit. Mint elmondta, olyan akar lenni, mint egy újabb hangszeres, mint egy második gitáros.

A végleges felállással vették fel a debütáló albumukat, az 1997-es Three Dollar Bill Y´All$-t. A lemez a rap-metal underground legnépszerűbb együttesévé tette őket, ahol az underground szónak kicsit más értelme van, mint nálunk: elfogyott belőle másfél millió darab. A sikert további eszeveszett turnézással ünnepelték. Ezeket a fellépéseket már nem csak a színpadról áradó energia tette emlékezetessé, hanem hatalmas vécé-díszlet, sci-fi-jelmezek és breaktáncosok is fokozták a hangulatot. A turnékon a társak olyan nagyságok voltak, mint a Faith No More, vagy a Primus. Az amerikai rockzene legújabb generációjának húzóneveit felvonultató Family Values turnén már a Korn és mások mellett ők voltak az egyik legsikeresebb banda. Érdekes kezdeményezésük volt a Ladies Night in Cambodia-turné, ahol a koncertekre az első kétszáz hölgy ingyen mehetett be. (Ez nem mellesleg nagyszerű marketing-fogás, nálunk is próbálkozhatnának vele többen...)

Ezek után nem csoda, ha hatalmas várakozás előzte meg a második lemezt. Az 1999-es Significant Other nem okozott csalódást, sokak szerint ez a legjobb lemezük. A zenekar hangzása kiteljesedett, összetettebbé vált, bár az alapvető, sikert hozó jegyek megmaradtak. Durst hosszú szerelmi kapcsolata a dalok írásának időszakában ért véget, és bizony az érzelmi terheket mind kiadja magából a lemezen.

Ami a magánéletben szerencsétlenség, az a művészetben szerencse. Az album a slágerlistákon az első helyen nyitott, és az év végéig négymillió példányban kelt el. A húzódal a Nookie volt, no meg egy furcsa, ütős George Michael-átdolgozás, a Faith, aminek megjelenése ráadásul egybeesett az eredeti dal alkotójának csúnya botrányával.

Ezen a nyáron volt a Woodstock ´99 fesztivál is, amelyet sokan gyászos emlékűnek tartanak, hiszen egy kissé elszabadultak az indulatok. Az igazi balhék a záró napon voltak, és a Limp Bizkit egy nappal korábban lépett fel, de a média mégis őket tette meg bűnbaknak, hiszen Durst a már amúgy is feltüzelt tömeget alaposan felheccelte, és törésre, valamint zúzásra szólította fel őket. Mikor kiderült, hogy a fellépés alatt egy néző nemi erőszakkal kísérletezett, a szervezők félbeszakították a LB-t. A támadások azonban nem ártottak nekik, hanem, amint az már lenni szokott, csak növelték a népszerűségüket. Azt hiszem, Magyarországon sokan ekkor hallottak róluk először, és még aki nem is ért egyet az erőszakos cselekményekkel, az is kíváncsi lett, hogy milyen az az együttes, amely ilyen indulatokat képes kiváltani a nézőkből.

Az újabb Family Values turnén azzal tűntek ki, hogy rendszeresen kisebb összetűzésekbe keveredtek a többi fellépő együttessel. A Metallicával pedig a Napster-ügyben kerültek szembe: Durst az ingyenes cserét lehetővé tevő program nagy támogatója volt, a Limp Bizkit a Napster szponzorálásával ingyenes koncertkörutat tett. A Mission Impossible:2 filmzenéjének húzódalát is ők írták, amivel újabb rajongókat, a klippel pedig egy MTV-díjat (legjobb rockvideó) nyertek.

2000 októberében pedig megjelent a harmadik lemez, a Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavoured Water blikkfangos címmel, ami állítólag némi disznólkodást is magában foglal, és ezt minden amerikai fiatal megérti - hát én nem. Mindenesetre ama bizonyos négybetűs szó, amit először a Pink Floyd énekelt lemezre, rengetegszer elhangzik a lemezen, a nyitó Hot Dogban például kb. ötvenszer. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az Amerikában megjelent "clean", vagyis a "csúnya szavaktól" megtisztított változat. A szöveg általában Durst dühéről és nagyszámú rosszakarói elleni támadásokról szól, a kritikusok szerint túlzottan egoista módon - bár ez egy rajongót nem igazán érdekel.

És az sem, hogy a zenei szakértők a számok egyhangúságáról irogattak, valamint arról, hogy a legjobb pillanatok a vendégeknek köszönhetők. Főleg rapperek működnek közre: Xhibit, DMX, Method Man, Redman, a rockzenéből pedig Scott Weiland, a Stone Temple Pilots énekese.

A lemez tehát a hivatásos megmondóemberek fanyalgása ellenére elképesztő sikert aratott. Az első héten egymilliónál többet adtak el belőle - rocklemezből még soha ennyi el nem kelt közvetlenül a megjelenés után. A végleges számokról még nem lehet beszámolni, ugyanis október óta folyamatosan a slágerlisták élvonalában tartózkodik a lemez, csak mostanában kezdett el kifelé csúszni a Top 10-ből. Hát, mit fűzhetnék még ehhez hozzá?